Mindenki ismer ilyen nagy multikat, mint például a General Motors, a General Electric, az Airbus, a Boeing, a Renault, a Volkswagen A.G., a Toyota és sok tíz, vagy akár százezer más hasonló vállalat, amelyeknek több országban is vannak leányvállalataik. Az ilyen jellegű vállalatok csupán a 20. század utolsó évtizedeitől kezdtek meghatározó szerepet játszani, mivel korábban nem állt rendelkezésre az az információs technológia, mint az internet, a tengeralatti adatátviteli kábelek, illetve a műholdas kommunikáció, amelyekre szükség van ahhoz, hogy az egymástól nagyobb földrajzi távolságokban működő vállalati egységek működését össze lehessen hangolni. Ez az összehangolt vállalati működés tette lehetővé a vállalati tevékenységek földrajzi optimalizációját a nemzetközi vállalatok számára, vagyis azt, hogy minden egyes tevékenységet azon országban végezzenek, amely a legelőnyösebb feltételeket biztosítja ahhoz. Az egyszerű, képzetlen munkaerőt igénylő összeszerelő tevékenységet tehát rendszerint az olcsó, nagytömegű munkaerőt kínáló periféria országokba, mint például Vietnám, Malajzia,  Banglades, Thaiföld, Szlovákia, vagy éppen Magyarország telepítik ki, a minőségi, magasan képzett tevékenységeket, mint például a termékek tervezése, ipari formatervezés, pénzügyi tervezés és ellenőrzés, illetve marketin és hasonló, a képzett munkaerővel rendelkező fejlett centrum országokban, mint Németország, Ausztria, Franciaország, az Egyesült Államok, Japán vagy az Egyesült Királyság tartják meg, mert ott könnyebben lehet megfelelő, magasan képzett munkaerőt találni. Ugyanakkor a centrumországokban élő, viszonylag kisebb számú, de magasan képzett munkaerő magasabb béreket is tud kiharcolni magának. Az, hogy egy országban általában magasabbak a bérek, mint másutt, az azért nem jelent problémát a munkaadók számára, mert ott rendszerint a dolgozók képzettsége is magasabb, értelmesebb, nagyobb értékű tevékenységeket képesek végezni, mint azon országokban, ahol csak kevésbé képzett dolgozók élnek. Ugyanakkor az egyes országok közti árkülönbségek általában nem követik a bérek eltéréseit, amit jól jelez az úgynevezett Big Mac index is, azt mutatva, hogy egy adott országban egy óra átlagbérből hány darab hamburger vásárolható a McDonald’snél. Hazánk esetében Európán belül viszonylag kevés Big Mac-et lehet kapni az átlag órabérekért…

Ma természetesnek tartjuk, hogy a német, skandináv, osztrák, a luxemburgi vagy francia, illetve angliai bérek Európán belül igen magasak, és hasonlóan magas béreket fizetnek például Japánban és az Egyesült Államokban is, míg a többi elmaradottabb országban, amelyek a teljes vagy fél-periféria térséghez tartoznak, jóval alacsonyabbak a munkabérek. Az egyes országok közti bérkülönbségek természetesen történelmi okok miatt alakultak ki, de ha már egyszer létrejöttek, rendszerint hajlamosak hosszabb időn keresztül fenn is maradni. De a munkaadóknak nem csak a béreket, hanem a béreket terhelő kötelező állami elvonásokat, mint például a személyi jövedelemadót, illetve a kötelező társadalombiztosítási járulékokat is terhelik, mivel azokat is valakinek ki kell fizetnie, és bár gyakran nem csak a munkadók, hanem a munkások fizetik ezeket az adókat és elvonásokat, azok mégis ugyanúgy sújtják a munkaadókat is. A munkavállalók ugyanis egy adott munkabér szint alá nem kívánnak lemenni (és tegyük hozzá, nem is tudnának az országra jellemző megélhetési költségek és szokásos életszínvonal-sztenderdek miatt). Éppen ezért a munkaadók (a vállalatok) a munkásokkal kapcsolatos kiadásaik közt nem csak a béreket, hanem szükségképpen a bérekre kötelezően terhelt elvonásokat is figyelembe veszik. A neo-globalizáció következtében a nagy nemzetközi vállalatok folyamatosan keresik az előnyösebb telephelyeket a világban, míg az egyes országok kormányai folyamatosan azért küzdenek, hogy minél több nemzetközi nagyvállalat válassza őket beruházási célpontként, mert ez teszi lehetővé az országokon belül belül rendszerint elsőrendű politikai célt jelentő foglalkoztatás növelését.

Nyilvánvalóan az lenne a logikus, ha azon országokban, ahol a bérek alacsonyak, az elvonásoknak is arányosan alacsonyabbaknak kellene lenniük: de a valóság sajnos nem ez. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy Európán belül például hazánk esetében igen magasak a béreket terhelő kötelező elvonások, a személyi jövedelemadó és a társadalombiztosítási járulék együttese. Európában a béreket terhelő kötelező elvonások – az általános és kötelező társadalombiztosítási rendszerek miatt – rendszerint magasak, és rendszerint elérik a bruttó bérek 45-50 %-át, ami durván azt jelenti, hogy egy munkás fél évig saját magának és családjának dolgozik, a másik fél évben az államnak befizetendő személyi jövedelemadók és társadalombiztosítási elvonások kitermelése érdekében tevékenykedik. Mindez hozzájárul ahhoz is, hogy az európai bérek általában jóval magasabbak, mint az ilyen kötelező elvonásokkal általában (még) nem rendelkező Európán kívüli fejlődő országokban. A kötelező társadalombiztosítás (nyugdíj- és egészségbiztosítási rendszer) hiánya előnyösnek tűnhet, amíg az emberek fiatalok és egészségesek, de ha betegek lesznek, vagy megöregednek, akkor már súlyos gondokkal kell szembenézniük, ha nincs egyéb, önkéntes magán nyugdíj és egészségbiztosításuk. Ez utóbbi nem csak az elmaradott országok problémája, hanem az Egyesült Államok még napjainkban is ezzel küzd, és a koronavírus járvány idején sok embernek okozott már eddig is fejfájást, amikor egy kissé hosszabb kórházi lélegeztetőgépes kezelést követően megkapták a több ezer dolláros kórházi számlájukat.

Hazánkban a béreket terhelő összes közterhek, vagyis kötelező személyi jövedelemadó és a társadalombiztosítási elvonások az európai országok átlaga felett helyezkedik el  és bár a bruttó bérekre vetített arányuk 2010 óta folyamatosan csökkent 2019-ig 55 %-ról 45 %-ra, még mindig túl magasak és ez jelentős mértékben gátolja egyrészt a hazai munkaerő nemzetközi versenyképességét, valamint jelentős mértékben ösztönzi a hazai munkaerőt arra, hogy Nyugat-Európában keressen magának munkalehetőségeket. Ha ugyanis az eredendően alacsonyabb magyar bérekre még további elvonások terhelődnek, akkor nyilván érdemes lehet elmenni Nyugat-Európába, magasabb bérekért. Mindennek a következménye tehát a munkaerő folyamatos elvándorlása hazánkból az alacsony nettó bérek miatt.

Erre a problémára már eddig is több megoldás, illetve megoldási javaslat született. A megoldások közt szerepelt a „rejtett fiskalizáció”, vagyis a társadalombiztosítási rendszer önmagukban elégtelen bevételeinek rendszeres kiegészítése a költségvetés forrásaiból. A költségvetés bevételnövekedését elsősorban az tette lehetővé, hogy 2010 után a vállalati és a személyi jövedelemadók helyett inkább a fogyasztási cikkeket kezdték nagyobb mértékben megadóztatni. A 27 %-os általános ÁFA kulcs egyedülállóan magas Európában, viszont az online megoldások, mint például az online pénztárgépek, az EKÁER, valamint az online számlarendszer bevezetésével együtt jelentős mértékű forgalmi adó bevételeket hozott a kormányzatnak. A munkabérek vonatkozásában felmerült hazai kötelező minimálbérszint növelése is, ami a remények szerint évente emelkedve jelentősen hozzájárulhat a magyar és a nyugat-európai bérkülönbségek csökkentéséhez. További ötlet volt az egységes európai minimálbér – mind a mai napig meg nem valósult, és komoly politikai erők által nem felkapott -javaslata.

Ugyanakkor látni kell, hogy bár ezek megoldások rövid távon nem képesek orvosolni a bérkülönbségek gondjait, mégis jelentős veszélyeket hordoznak magukban a hazai kis- és középvállalkozások számára. A hazai KKV-k esetében komoly gond, hogy szemben a nagy nemzetközi vállalatokkal, a multikkal, ezek a főként a helyi piacra termelő kisméretű hazai vállalkozások általában nem képesek növelni a viszonylag szegényebb hazai piacon termékeik és szolgáltatásaik árait. Ugyanakkor a nagy nemzetközi vállalatok, a multik rendszeresen a magas vásárlóerővel rendelkező centrumországok piacain értékesítik termékeiket, ahol a termékek és szolgáltatások árait könnyebb emelni, és ez lehetővé teszi, hogy a magyar munkaerőpiacon is magasabb béreket fizethessenek, mint a hazai kis és középvállalkozások. További lehetőség a nagy multik számára az úgynevezett transzfer árszabás érvényesítése révén elkerülni a társasági adózást.

De mi is ez a transzfer árszabás? Egyesek szerint szimpla adócsalás, mások véleménye szerint pusztán legális adóoptimalizálás, amit az tesz lehetővé, hogy még az Európai Unión belül sincs egységes társasági adórendszer, minden kormány olyan magasan vagy alacsonyan szabja meg a társasági adó szintet, ahogy azt jónak látja. Ugyanakkor, a nagy multik külkereskedelmi forgalma nagyrészt intra-company trade, tehát vállalatcsoporton belüli nemzetközi termék mozgás. Ez azt jelenti, hogy amikor egy nagy nemzetközi cég például részegységeket szállít Németországból Magyarországra vagy Szlovákiába, majd onnan egy másik leányvállalatához egy másik országba viszi az itt feldolgozott terméket, ahol aztán a végső értékesítés történik. Egy ilyen nagy nemzetközi vállalat belső, leányvállalatok közti külkereskedelmét földrajzilag ábrázolva rendszerint egy egész bonyolult pókhálórendszert kapunk, ahol a leányvállalatok más és más országban működnek, természetesen eltérő helyi társasági adózási és ÁFA feltételek közt. Ilyen helyzetben nagyon könnyű mesterségesen torzítani az egymás számára elszámolt belső árakat, annak érdekében, hogy a nyereséget azon országokban levő leányvállalatoknál lehessen kimutatni, ahol alacsonyabbak a társasági adó szintjei, illetve ahol az egyik leányvállalat speciálisan kedvezményes társasági adókedvezményben részesült annak érdekében, hogy minél több külföldi beruházást csábítsanak az illető országba. Ez természetesen nem szép dolog, és amennyiben egy kisvállalkozót kapnak rajta, hogy módosította az értékesítési és vagy beszerzési árait akár fiktív számlák révén, akár más módon, akkor jelentős adóbírságra, vagy akár hosszabb börtönbüntetésre is számíthat. Egy nagy multi számára ez azonban nem jelent komoly veszélyt, amit az is mutat, hogy a nagy adótanácsadó cégek nyíltan hirdetik transzfer árszabási szolgáltatásaikat a neten. A helyi nemzeti adóhivatalok azonban a technikai kérdések bonyolultsága miatt rendszerint nem tudnak, vagy esetleg nem is akarnak fellépni a nagy nemzetközi vállalatok ezen mesterkedései ellen, pedig azok jelentősen csökkentik az illető ország kormányzati bevételeit.

Az egységesen megemelt minimálbér tehát hátrányosan érinti a helyi piacra dolgozó nemzeti kis és középvállalkozásokat, mivel nem népesek olyan mértékben emelni áraikat, mint a centrumországok gazdag felvevő piacaira termelő nagy nemzetközi vállalatok, és ezért nem képesek emelni dolgozóik bérét sem megfelelő mértékben. Az egyes pártok által szorgalmazott egységes európai minimálbér hatása nagyrészt ugyanilyen kedvezőtlen lenne a KKV-k számára. Már ma is a helyi kis és középvállalkozások munkaerőhiánnyal küzdenek, és ezért esnek ki a hagyományos piacaikról. Tovább nehezíti a hazai kkv-k (kis és középvállalkozások) helyzetét, hogy a rendelkezésre álló statisztikák szerint a kisvállalatok a bérhányadai magasabbak, mint a nagyvállaltoknál, ami amiatt van, hogy ezek a kkv-k főként munkaerő intenzív szolgáltatótevékenységeket végeznek, szemben a nagyvállalatok tőkeintenzív feldolgozóipari tevékenységével. A hazai kis és középvállalkozások már a napjainkig is folyamatosan veszítik súlyukat a gazdaságban, mindenekelőtt a nagyok rovására.

Felmerül a kérdés, hogy miért lenne fontos, hogy a helyi kis és középvállalkozások erősek maradjanak, és megtartsák szerepüket a foglalkoztatáson és a termelésen belül? Nyilvánvaló, hogy a helyi kis és középvállalkozások képezik egy-egy kisebb-nagyobb földrajzi térség gazdasági alapjait, amely beágyazódva a helyi közösségbe képesek megtartani egy térség lakosságát. De miért jó az, hogy egy helyi térség megtartja a lakosságát, amikor egyébként a városiasodás látszik napjaink uralkodó tendenciájának? Ha csak a gazdaság és a társadalom fenntarthatóságára gondolunk, nyilvánvaló, hogy egyetlen ország sem tud tartósan úgy működni, hogy a lakosok zöme megapoliszokban él, és viszonylag nagyobb távolságokra járjanak dolgozni, messze lakóhelyüktől. Az afrikai és ázsiai megpoliszok láthatóan a csőd felé száguldanak, mind környezeti, mind emberi szempontokból. Budapest példája, amely még messze van az afrikai és ázsiai több tízmilliós megapoliszoktól, már ma is jól mutatja ezt az anomáliát, hiszen a lakosok nagy részének kiköltözése a város közigazgatási határhoz közeli alvóvárosokba, olyan jelentős közlekedési forgalmat generált, amivel alig tud a város megbirkózni. Ha a munkahelyre utazás több mint egy órát vesz igénybe valahol, és ez ma Budapest esetében már általános, akkor a lakosok szabadideje jelentősen lecsökken, ami már károsan hat az emberek közérzetére is. Hasonló a helyzet az ország egyéb nagyvárosai esetében is. Ráadásul egy nagy nemzetközi vállalatnak az adott térségben működő leányvállalata sokszor váratlanul bezár és elköltözik egy olyan országba, ahol valamilyen ok miatt a működési feltételek kedvezőbbek, ezer és tízezer számra téve a munkásokat az utcára. A helyi településekbe beágyazott kisvállalkozások esetében ez nem így van, és ezek a cégek igen fontos szerepet játszanak a helyi társadalom fenntartásában, illetve általában a fenntartható gazdasági szerkezet megóvásában.

Mi ebben a helyzetben a teendő? Egyértelmű, hogy a helyi társadalom szövetébe nem, vagy csak nagyon felszínesen beágyazódott külföldi tulajdonban levő leányvállalatokkal szemben a helyi kis és középvállalkozások támogatása elengedhetetlen feltétele egy ország fennmaradásának. Mivel látszik, hogy a béreket terhelő kötelező elvonások viszonylag magasabb szintje elsősorban a helyi piacra termelő kisvállalkozásokat fosztják meg a munkaerőtől, ezért szükség lenne egy olyan "vállalati méretfüggő adó és társadalombiztosítási rendszer" kialakítására, amelyben a kisebb méretű vállalkozásokat egyfelől alacsonyabb társasági adókulcsok terhelnék, másfelől pedig az általuk foglalkoztatott munkaerő után is alacsonyabb szintű társadalom biztosítási elvonásokat kellene mind a munkaadóknak, mind a munkavállalóknak befizetniük. Ez jelentős mértékben segíthetne a helyi kisvállalkozásoknak abban, hogy fenn tudjanak maradni, és fejlődve képesek legyenek a helyi gazdaságok motorjaivá, a vidék megtartó erejévé válni.  Ezt a "méretfüggő vállalati adózási és társadalombiztosítási" koncepciót részletesen kidolgoztuk Giday Andrással és Csath Magdolnával a Pénzügyi Szemle és a Polgári Szemle hasábjain 2018-19 során megjelentetett cikkeinkben.

Dr. Árva László, ESSCA Budapest

• < Előző
• Következő >